Ajánlók és kritikák
hivatalos KRITIKÁK
Star Wars I. - Baljós árnyak
1999. szeptember 17.
Nem fanyalgok, nem keresek a kákán görcsöt, George Lucas biztos tudja, mit csinál, hisz az első Star Wars minden idők legnagyobb mozisikere volt. (Ezt kéne überolni.) A történet, amely 1977-ben indult, most úgy folytatódik, hogy elkezdődik. Az akkori felhajtással egy új (drágább) korszak indult a filmcsinálásban - jött a Birodalom visszavág meg a Jedi-sztori, nem is olyan régen pedig a falújított SW, most meg itt az egész mitológia eleje, ahogy elkezdődött. A XXII. században vagy mikor, szóval a dinosaurusok, szuperjetek és űrvárosok őskáoszában.
"Az erő legyen veled!" - mondja a Jedi lovag (Liam Neeson) a kisfiúnak, aki persze az új, a kiválasztott világmegmentő. Mert itt is a jók (királynő és naiv népe) meg a gonoszak (a sötét erők) harcolnak egymással, itt is az van, hogy a túlerő - látszatra - a rosszaknál van, de Liam Neeson (a jók vezére) hála istennek megtalálja ezt a kisfiút (Jake Lloyd), és ezzel nyert ügyük van. Mert ez a borzas úgy vezeti az F?18-ast (vagy ami ahhoz hasonló), mint egy berepülőpilóta, kiismeri magát a galaktikus szörnyekben és tájakban, szereti anyukáját (hogy ki az apuka és hogyan lett az - azt nem lehet tudni, ez az egyetlen csiklandós poén a filmben). Neeson nyugodt mozdulataiba a Zen meg valamelyik távol-keleti küzdősport, mondjuk kung-fu van belekódolva, úgy, hogy a királynő is ráhagyatkozhat: ez az ember nem csap be senkit, de mindenkit legyőz belső erejével.
A sztori egyik fordulójában még a politbürokrácia kritikáját is láthatjuk - a jó birodalom majdnem a napirendi vitákba bukik bele, de aztán jön az Erő.
Nézem az órám: rossz jel. A látványelemeken el lehet révülni, bár mivel feszültség és cselekmény alig, egy idő után nem bilincsel le az arab falu és Manhattan sivatagi keveréke - bár pazarul megcsinálták. Ez a film legnagyobb baja: nincsenek benne karakterek, akikért lehet izgulni, és nincsen tétje az egésznek, amitől izgalmas lehetne: csak a legenda, az egykori Star Wars-mítosz tartja életben. Más szóval, nincs benne az SW-feeling, az, amitől az egykoriért egy generáció lelkesedett: most ugyanazokat a neveket hallhatjuk dolby surround hangtechnikával, de unalmasan.
Ami viszont tíz pontot ér, az a fogathajtóverseny - Ben Hur üdvözletét küldi - űrszekerekkel, aljas cselekkel, életre-halálra, klipsebességgel. Erre a tízperces szekvenciára bekapcsolt az adrenalinom, hogy azután normál szinten lássam a végső leszámolás ismerős képeit a neoncsőkardokkal meg a rossz ember vereségével. Igaz, Neeson is meghal, de hát áldozatok nélkül már az ősmesében sincs fejlődés.
Cserébe viszont zaftos mítoszkoktélt kapsz: egy kis Buddha, egy kis Hitleráj, icipici őskereszténység, Jurrasic Park, örök visszatérés, amit akarsz. Globális világban a mese is globális: minden égtáj beleadhatja a magáét, a rendező öszszegyúrja, és a kis srácban mégis igazi Amerika lesz az összefoglalás - meg a következő rész sejtelme. (Ez a film egysorozat első darabja: Baljós árnyak alcímmel...)
Szóval: csak erő legyen! Ez nagyon fontos. A főorvos úr is ezt mondta Kázmér bácsinak a műtét előtt. Habár Nietzschét is idézhetném, ő is ezt tanácsolta, de hát ettől kerek a történet, ha nem tudja is felvenni a fordulatszámot. Pedig az volna a cél, hogy a Titanic bevételi rekordját megdöntse. A nekifutás - a reklámkampány - jó volt, a mozi gyengébb, de lehet, hogy ez sem baj: Lucas kocsija megy már magától is.
Almási Miklós
PORT.hu:
Tudományosan úgy szokás megközelíteni, hogy Lucas modern mítoszokat teremt, filmje bizonyos részei atavisztikusan ismerősek minden mozilátogatónak: a kötőfék-turbinás űrhajóverseny a Ben Hurból, a döntő ütközet a Jégmezők lovagjából stb. A helyzet ezzel szemben az, hogy mítosz lenne ebből toposzok nélkül is.
Arthur C. Clarke azt tudja, melyik évben mi fog történni, percre pontosan felmondaná a következő évszázadot. Lucast a valóság nem érdekli, viszont csalhatatlan érzéke van hozzá, mi hogyan néz ki a legjobban, és milyen hangeffektus illik mellé. Hogy az űrben nincs hang, következésképp a Tie-vadászok sem adhatnak vízvezetékszerűen huhogó hangokat, fel sem merül, nem vagyok én Öveges professzor, kezicsókolom. Itt van például, hogy a fénykard zümmög - Clarke biztos meg tudná mondani, ilyen hangja lesz-e, ha esetleg tényleg feltalálják egyszer, de azzal ő sem szállna vitába, hogy így a leghatásosabb, filmileg. Ha már itt tartunk, a lightsaber, a Csillagok háborúja-konglomerátum legnagyobb találmánya (kardozás sci-fiben!) tovább fejlődött, dacára, hogy időben visszafelé haladtunk: most már nemcsak vívni és lézerlövedéket kivédeni lehet vele, hanem finom csuklómozdulattal a lövedék útja megfordítható, jóval dinamikusabbá téve a jedik vs. birodalmiak-jeleneteket. Egyszer bemutathatnának a dramaturgnak, aki ezt kitalálta.
Nem kell minden droidot külön lefénykardozni, elég fejbe parittyázni a saját lézerlövedékével, aki másnak vermet ás, pörgősebb az akció.
A trükkök retteneteset fejlődtek, ha belegondolunk, mennyire bénák voltak a Jurassic Park hüllői, képtelenség volt elhinni őket. Most Liam Neeson beszélget valakivel, közben felpattan hű dinoszauruszára, és elvágtat - vágás nélkül. Elképesztő. Vagy ott a gyermek, Darth Vadert dolgoztató lény, aki kolibriszerűen mozog, beszélgetés közben szárnyalva lebeg, úgy, hogy a lábát is látjuk, tesz-vesz, zümmög.
A kellékesek egyetlen szégyene, hogy Darth Maul kémműholdja vagy mije mind formájában, mind mozgásában gyakorlatilag azonos a Flubber - A szórakozott professzor háztartási robotjával. Lucas valószínűleg nem látta a Flubbert. Hanem a többi számítógépes trükk! Hogy Qui-Gon Jinn (ejthetjük nyugodtan Kim Dzsong Ilnek) vágatlanul felpattan a dínóra, még a legkevesebb, a fő csatajelenetben mindkét részről szinte kizárólag virtuális lények küzdenek úgy, hogy gyakorlatilag mindegyik ott van.
Darth Maul a legnagyobb, a kütyü-, játék- és pólóeladásokban alighanem ő vezet, a dudoros, piros-fekete fejű bérgyilkos. Sallangmentes, balladai figura, szövege gyakorlatilag nincs, de a maga könyörtelenségében ugyanolyan befutó, mint Schwarzenegger a Terminator 1-gyel: negatív hős, akivel mindenki boldogan azonosul, az adekvát állat nézés se hibádzik. Nagy húzás, hogy a "színész", Ray Park, létező Shaolin-harcművész, és egy az egyben úgy mozog az ő dupla fénykardjával, mint a legjobb hongkongi akciófilmek statisztái.
A Lucasban az a jó, hogy már este kigondolja, hogyan lesz legenda a reggeli székletéből. Nyilván ő maga terjeszti a különböző találgatásokat, miért játsszák a főszerepeket európai színészek (Sam L. Jacksonnak csak pár perce van), meg hogy a gyermek Vadert játszó kissrác azért néz ki úgy, ahogy, hogy a következő részben a pubertáló Darth Vadert Leonardo DiCaprio alakíthassa. És hogy a Los Angeles-i Star Wars Fan Club vezetője, a helyi érdekű hipós petíciót juttatott el Lucashoz, "Nehogy má´ a Leó játssza Darth Vadert" címmel. Pedig a kis Vader nem is Leóra hasonlít, hanem a Kramer kontra Kramer gombafrizurás gyerekére, úgyhogy aligha volt itt szó Leóról, egyszerűen így kell kinéznie egy kasszasikerfilm-gyereknek, ha Macaulay Culkin nem ér rá, és különben is felnőtt már.
Liam Neeson tökéletes karizmatikus jedi, panaszt legfeljebb Ewan McGregor ellen emelhetnénk: hibátlanul fénykardozik, jedi-lovaghoz azonban méltatlan a jellegzetesen alkoholos eredetű puffadtság.
Maga a történet egyébként elég eredeti, de a lényeg a lepattant űrhajókon, a lakonikus dialógokon, a kardozáson és lövöldözésen meg a Szent Grál-os misztikumon van. A Baljós árnyak annyi extrát nyújt az említettekből, annyira látszik a filmen a megszállott tököléssel eltöltött több milliárdnyi munkaóra, hogy hiányérzetről szó sem lehet, a kurta-furcsa befejezés is bevett elem A birodalom visszavág óta. És az apró kedvességek az ősrajongóknak! Például felbukkan Jabba, még fiatalon, amikor mozogni is tudott, Yoda visszafiatalítva 800 évesre, R2D2, mint mindig és C 3PO, burkolat nélkül, de a szeme világít.
Aki el tudja érni, hogy több generáció egy filmen csámcsogjon hónapokkal a bemutató előtt, aztán ugyanazzal a boldog, együgyű mosollyal élvezzék a filmet papa-mama-gyerekek, nagyobb bevételeket is simán megérdemelne. Perselyeket a moziba!
winkler
Star Wars II. - A klónok támadása
Sokan kedvelik, mások kedvtelve kritizálják őket, de senki sem képes szó nélkül elmenni mellettük - George Lucas filmjei mindannyiunkat a hatásuk alá vonnak. A Star Wars sorozat megálmodóját egészen kivételes tálentummal áldotta meg a teremtő: hihetetlenül karizmatikus mesemondóvá tette.
Ki ne szeretne olyan világban élni, amelynek minden szeglete izgalmas kalandokkal kecsegtet, ahol rettenthetetlen hősökbe és arany bikiniben flangáló csudaszép hercegnőkbe botlik az ember fia? Sajna a klasszikus tündérmesék ritka hiánycikknek számítanak manapság, talán éppen ezért vált olyan népszerűvé George Lucas modern fabulája, az 1971-ben forgatott Csillagok Háborúja. A film időközben kultszériává cseperedett: a második és harmadik részt az 1999-es Baljós árnyak, majd az idei Klónok Támadása követte.
A film története tizen-egynehány évvel az Baljós árnyak eseményei után játszódik. Anakyn Skywalker (Hayden Christensen) időközben felcseperedett, ambíciózus és tehetséges, ám veszedelmesen keményfejű Jedi-apród vált belőle. Minden erejét latba veti, hogy az erő irányításának összes csínját-bínját elleshesse mesterétől és barátjától, Obi-Wan Kenobitól (Ewan McGregor). A nyugodt tanulóévek persze nem tarthatnak sokáig, a két lovag váratlanul különleges megbízatást kap. Feladatuk, hogy mindenáron megvédelmezzék a bűbájos Amidala (Natalie Portman) életét. Sajnos a testőrködés nem ígérkezik kifejezetten nyugalmas feladatnak, kitudódik ugyanis, hogy egy hataloméhes titkos társaság orgyilkosai Amidala életére törnek.
A Star Wars- sorozat epizódjairól mindent leírtak már, amit lehetett. Dícsérték korszakalkotó technikai megoldásaikat és lenyűgöző látványvilágukat - talán csak egyetlen dologról, ennek az űrkorszakbéli odüsszeiának a történetéről felejtkeztek meg az ámuldozó kritikusok. Pedig Lucas filmjei nem mindennapi élménnyel kecsegtetik a nézőket. Olyan univerzumba kalauzolnak el minket, ahova szívünk mélyén mindannyian vágyunk. Egy helyre, ahol száz-egynéhány perc erejéig elfelejtkezhetünk egérszürke valóságunk kisebb-nagyobb problémáiról, ahol rettentő erők - jó és rossz - párharcánál asszisztálhatunk, ahol a nyalka Jedi-lovagok, csudicsinos űrlénylányok mellett még a kilencszáz éves töpörtyűk, sőt, a guruló konzervdobozok is kimondottan szimpatikus személyiséggel rendelkeznek. Egy messzi-messzi galaxisba, ahol nem számít zsenántnak, ha valaki felnőtt fejjel is képes hinni a mesékben.
Dávid Imre
Dézsávü
Hát nem. Látom a nézőszámokat, a világ figyelmét, de én ülök a vászon előtt és csak kornyadozom (Star Wars II. rész: A klónok támadása, rendezte George Lucas). Mit kornyadozom, még a szemem is tiltakozik. Próbálom a maga műfajában nézni, akkor is lázad bennem a high and low, a magas- és popkultúra. Ócska, mára lestrapált ötleteket, tömeggyilkos sáskákat/dinókat (komputerrel animálva persze) és langy szerelmeket látok, meg háborút minden mennyiségben. Persze ott a galaxisokban. Aztán eljátszom túlélőkészletemmel: az elálló fülű Yodában Teng Hsziao-pinget vélem felismerni, amint éppen Afganisztánban segít rendet csinálni, Velence Katmanduba költözött (érdekes), unalmamban leharcolt szocreál vasöntödét vizionálok, ahol a női főszereplőt (Natalje Portman) majdnem aranyba öntik. De a jedi lovag (Hayden Christensen) igyekszik, és persze ?az erő velünk van? című szlogenre is lenne ötletem, de nem mondom meg, mi ? ami elmúlt, elmúlt.
Lehet, hogy a mérhetetlen promóciós kampány tett be nálam, vagy a többszörös hasznosítású (elkopott) őrületektől akadtam ki. Vagy csak túl sok ilyen típusú film volt az utóbbi időben ? már azt se tudom, melyik szörnyet hol láttam ?, szóval elfogyott a cérna, nekem ez léc alatti hókusz-pókusz. Valahogy elegem lett az egész fantasy-műfajból: hisz a történet tán húszezer év múlva (vagy annyival korábban?) játszódik, de egy az egyben a jelen leképezése: autós üldözés helyett itt rakétával kergetik egymást, a sötét hatalmak mindig összeesküsznek a szépek és jók ellen, ha három ember találkozik, kettő klikket alakít, és közben bájos (természetesen testetlen) szerelem szövődik, mint egykor a falvédőkön. A köztársasági főember, látva, hogy nagy gáz van, hagyja magát rábeszélni, hogy itt már csak az segít, ha rendkívüli jogokkal ruházzák fel. Bár zokog a szíve a demokráciáért, azért ezt is vállalja, pláne ha már a millió fős űrparlament megszavazta... Ennek is van történelmi paralellje. Bennem van a hiba.
Mentségemre szóljon, hogy olykor egy árva szót (képet) se értek az egészből, hiányzik ez az érzékem, és mindenütt a jelenre való célzásra vadászok (nem kéne), emellett kiráz a hideg, ha százlábúak bújnak az ágyamba (itt a szenátornő fülébe akarnak csúszómászni), a húszszemű gyíkminiszterért vagy a klóngyártó óriáspulyka-nőért sem érzek semmit. A klónhadsereg viszont fantasztikus, százezrek mennek glédában, mint anno az Unter den Lindenen (vagy a Vörös téren), igaz, hogy ilyen vonulást már láttam a Go West című Pet Shop Boys-klipen, de annak jó zenéje volt. És nem terjesztette ezt a ?világűrt is leverjük? című vizuális filozófiát: nem elég, ami van?
Marhaság, mondom magamnak, nem kell dohogni, ez egy naiv gyerekfilm, a tinipublikumnak jó... Lehet, én mégis úgy érzem, lehetne ezt is színvonalasabban csinálni, hogy látszódjon ki a milliárdos üzlet lába (hogy csak arra megy a sokszoros ismétlés). Meg aztán úgy érzem, hogy a populáris kultúra egésze infantilizálódik, s sajnos (mint ahogy ez a mozi) nemcsak a tinik fejét csavarja el. (És úgy maradnak...) Nekem jobban tetszettek a Végtelen történet-féle mesék, populárisból is tudnék néhány remekművet sorolni (Keresztapa), az utóbbi évek mintha feladta volna ezt az igényesebb popot, és blődre vette a figurát.
De lehet, hogy csak rossz kedvem van, hiszen Cannes-ban is vetítették ezt a mozit, merthogy a digitális, komputeranimációs filmeké a jövő. És mindenütt tarol. Amiről viszont egy interneten érkezett, névtelen szerzőjű ? folklórjellegű ? bon mot jut eszembe: zabáld a lócitromot, milliárdnyi légy nem tévedhet... Bocs, csak idéztem. (Forgalmazza az InterCom)
Almási Miklós
Erő-demonstráció
Az új Star Wars-filmre már az első pillanatokért érdemes beülni. Amikor az ismert logó berobban a vászonra, és felharsannak a fanfárok, az ember fején képzeletbeli sisak képződik, kisagyában eufórialabdacsok robbanak, és azonnal konvergencia-közeli állapotba kerül. Egyszerre öregedünk és fiatalodunk meg, ahogy az aktuális történet leírása - huszonöt évvel az őspremier után - sárga betűkkel beúszik a vászonra, majd eltűnik a galaxis mélyén.
Ez persze mind alapfelszerelés, de mi van a sűrűjével? A "Baljós árnyak" után az ember már nem lehet elég óvatos. Még egy Jar-Jar kvalitású figura, egy infantilis gungun-hadsereg, és egész generációk ábrándulnak ki a Jedi-családregényből. Nos, úgy tűnik, a sötét erők táplálta félelem alaptalan volt: George Lucas láthatóan sokat tanult az 1. rész kritikáiból. Az új epizód sokkal letisztultabb, a figurák jóval hitelesebek, a csúcsjelenetek tűzereje pedig minden eddig látottat felülmúl - sőt, még a hosszan elnyújtott szerelmi jeleneteket is feledteti.
Tíz évvel a "Baljós árnyak" történtei után, Anakin Skywalkerből, a felszabadított rabszolgagyerekből érett jedi-tanonc lett. Nem csak érett, de forrófejű is, ami már túlmutat az eddig ismert qui-gonos, obi-wanos hetykeségen. Bár ifjú főhősünk most még a jók oldalán küzd, a vaderi véna egyre erőteljesebben ütközik ki rajta. Nem elég, hogy az alapvető jedi-szabályt megszegve beleszeret Amidala királynőbe, egy egész tábort legyilkol, amikor édesanyja meghal a buckalakók fogságában.
Az elhatalmasodó gonoszt sajnos csak ilyen látványos akciókban lehet felfedezni, mivel az Anakint játszó Hayden Christensen inkább csak egy castingolt popsztárként funkcionál, mint karizmatikus színészként. Ő és az azóta nagykorúvá lett Natalie Portman (Padmé Amidala szerepében) is bravúrosan oldották meg a "mosolyogj és nézz a kamerába szerelmetesen!" típusú rendezői utasításokat, igaz Portman sokkal szebb, és legalább olyan jól harcol, mint Carrie Fisher Leia hercegnőként.
A néhol rágógumiszerűen elnyújtott szerelmi szál mellett sokkal izgalmasabb Obi-Wan (Ewan McGregor) küldetése, akinek Amidala szenátor merénylőit kell felderíteni. Itt aztán rengeteg régi-új jelenet visszaköszön: humoros kocsmai kitérő, fergeteges városi és csillagközi üldözések, na és maga a klónhadsereg felfedezése. Lucas digitális kép- és hangalkotói tudása és fantáziája nem ismer határokat: az aszteroid-gyűrűben felrobbantott nukleáris bombák detonációját még most is a gerincemben érzem. THX.
A végső fél órára tartogatott képhenger azonban mindezt felülmúlja. Hiába adagolták mesterien a film során a légifolyosók által felszabdalt metropolisz-látképeket, a klónbolygó őskáoszt idéző sötét viharát, vagy az Anakin lelki állapotát tükröző sivatagi pusztát, a sziklabolygón megrendezett végső csatajelenetek totalitárius képei igen súlyos pontot tesznek a film végére. A Köztársaság és a gonosz Szövetségiek összecsapása egy hatalmas arénában megrendezett gladitátorviadallal indul - Amidala, Anakin és Obi-Wan vs. három rút szörny -, később több száz lézerkardos jedi felmentő akciójává alakul, végül egy Yoda (generális) vezette leszámoló háborúban kulminál.
A jedik oldalán bevetett intelligens klónhadsereg hatékonyságát látva nem kétséges, hogy Lucas hogyan képzeli el a filmben feltűnően sokszor emlegetett demokrácia hatékony működését. A Leni Riefenstahl PR-filmjeit megszégyenítő erődemonstráció vagy Erő-demonstráció némileg árnyalja az Amidala által emlegetett - még a szerelmes pillanatokban is számonkért - demokratikus koncepciót. Így még a galaxis rendjét fenntartó Yoda sem élvezheti önfeledten a mindent átjáró Erőt, mi pedig ezt - az épülő Halálcsillag árnyékában - mélységesen megértjük. A 2. rész döntetlenül ért véget, itt csak a nézőklónok nyertek. Ők viszont sokat.
Tóth Valentin
Star Wars III. - A Sith-ek bosszúja
Heti Válasz:
A Csillagok háborúja harmadik részének a különböző kontinenseken és országokban egy időben megrendezett világbemutatója nemcsak a klubokba tömörült Star Wars-rajongók körében keltett várakozást és izgalmat. Többről van szó. Eltelt az első negyed év, és még nem volt olyan film, amely lázba hozta volna a nézőket, amely fölfelé tornázta volna a nézettségi indexeket. A sikerfilmnek ugyanis nemcsak önértéke - és saját haszna - van, hanem mozgásba hozza az egész forgalmazást is. Ezért van az éjfélkor kezdődő szeánsz, a kizárólagos bemutató, az óránkénti vetítés a multiplexekben.
A sithek bosszúja a Star Wars-sorozat hatodik elkészült darabja, mely egy elképzelt, háromszor három részből álló trilógia első egységének utolsó műve. A számmisztikán is alapuló, bonyolultnak tűnő szerkezet további finomításához csak annyit, hogy először, 1977-tel kezdődően a trilógia középső része készült el, majd több mint negyedszázad múlva az előzményeket bemutató három mozidarab. Ha belegondolunk a két nagy egység elkészülte közti időbeli távolságba, a minden józan észnek és nézői elvárásnak ellentmondó narrációba, akkor annyit előzetesen leszögezhetünk, hogy a rendező, George Lucas nagyon tud történetet mesélni.
A Köztársaságot veszélyeztető szeparatista törekvések látszólag a végéhez közelednek. A szenátus a jediket bízza meg a még bujkáló sithek vezéreinek felkutatására. A feladatot Obi-Wan Ben Kenobi vállalja magára. Ám amíg a becsületes, tiszta erkölcsű jedilovagok a Köztársaságért harcolnak, a szenátus vezetője, Coruscanton Palpatine egyeduralomra tör, kihirdeti a Birodalom megalakulását. A demokrácia kisebbségben maradt hívei száműzetésbe vonulnak. A film társadalombölcseleti, politológiai vonulatához - miként válthat át a többségi uralom egyeduralommá - szorosan kapcsolódik az antropológiai-mélylélektani vonulat: miként lesz a nemesből gonosz, a jó emberből rossz ember. A nézők számára fájdalmas átváltozást Anakin Skywalker sorsán keresztül szemlélhetjük. A sokra hivatott fiatalembert a már említett jedimester, Obi-Wan Ben Kenobi avatja be az Erő jó oldalának ismeretébe. Igen ám, de Anakinban felébred a vágy, hogy őt is mesterré avassák, a jeditanács azonban éppen a túlzott ambíció miatt nem veszi fel soraiba. Ehhez társul még az a magánéleti konfliktus, hogy Amidala szenátornő gyereket vár az ifjú Skywalkertől. A fiatalember számára nehéz lélektani pillanatot használja ki Palpatine szenátor, és bevezeti az ifjút az Erő sötét oldalába. Az előző rész szép, tiszta tekintetű kisfiújából, majd a nemes célokra fölesküdött jeditanítványból fokozatosan a Galaxis - és a filmtörténet - leggonoszabb figurája válik; ne kerteljünk: Anakin Sywalkert takarta a trilógia középső részében Darth Vader fekete maszkja. De a film végén megszületik az ikerpár, Luke és Leia, akik majd a negyedszázada készült filmhármasban legyőzik a Gonoszt...
A Csillagok háborúja a mozi históriájának talán legsikeresebb, a hat részt együttesen tekintve mindenképpen a legjövedelmezőbb alkotása, melyre egész iparág épült. A Star Warst azonban nem a látvány, a technika élteti, a vizuális effektusok csupán szükséges, de másodlagos kellékek. Ennél sokkal fontosabb, hogy George Lucas eposza kultuszmű, azaz a beavatottak filmje. Az összetartozásnak, a közös tudatnak olyan erős kapcsát jelenti, amely nem csak a filmtörténetben páratlan. Aki számára Yoda mester, a C-3PO, Chewbacca vagy Dooku gróf neve nem jelent semmit, vagy nem olyan magától értetődően hívó jellegű, mint Hamupipőkéé, Sámsoné vagy Herkulesé, az ne váltson jegyet a filmre. Aki nem szereti, hogy összekutyulják az antik mitológiát a keleti tanokkal, majd ezt a jövőbe helyezve nyakon öntik a megváltástannal; aki nem kedveli, ha egy alapfokú politikai szeminárium vázlatát Freud tanításával vegyítik, az most egy ideig kerülje a mozikat. De valamiből kimarad...
Szabolcs Imre
Nos, mindig ez van. Hogy ilyet még eddig sohasem, hogy felülmúlhatatlan, hogy megismételhetetlen és utolérhetetlen, aztán mindig jön az újabb, és újabb, majd még újabb... De azért ami a Star Wars III. elején lezajló csatajelenetben átélhető, az nagyon nem semmi. Szegény pattogatott kukorica-darabkák nem is nagyon tudják, mi merre van abban a nagy diétáskóla-tengerben, amit a vetítés kezdetére való izgatott várakozás közepette teremtettünk gyomrunkban. Fogalmam sincs, milyen hosszú ez a jelenet, két kézzel kapaszkodtam a szék karfájába, így nem tudtam az órámra pillantani, de abban biztos vagyok, hogy magát a szoftvert, amellyel ezt előállították, nyugodtan fel lehet ajánlani mind a NASÁ-nak, mind a bajkonuri űrközpontnak kiképzési feladatokra. Aki ebben lenyom mondjuk napi két órát, egy héten belül mehet a csillagokba. Abszolút tökéletes háromdimenziós térhatás, elképzelhetetlenül részletgazdag már maga a háttér is, olyan távlatok, perspektívák, amelyet valóban csak Földön kívüli szituációban élhetünk át. Ezernyi repülő bizgenytű, lézerágyúk tömkelegének vijjogása keresztül-kasul a szuperszéles vásznon, olyan bukófordulók, hogy a pattogatott kukorica ekkor nem tudja, kint van-é avagy bent. Szóval, ez nagyon ott van, ahogyan az ismert frontember mondaná.
Mindazonáltal nyilván a verseny folytatódik, az erre hivatott emberek agya pörög tovább, és elő fognak állni még ennél is szédítőbb kiállítású filmmel. Csak utalok rá, hogy készül az Asimov-féle Alapítvány filmváltozata is... Most azonban minden kétséget kizáróan a Star Wars III. a csúcs. Amit nemrégen el sem tudtunk volna képzelni, a Gyűrűk urának elképesztő csatajelenetei szerény pofozkodások az e filmben látható képi armageddonhoz képest. Az emberi agy szinte képtelen felfogni egy pillantással, mi zajlik a filmvásznon. De nem csak a csatajelenet a szemkápráztató, akár órákig lehetne nézelődni a békés(ebb) pillanatokban a háttérben feltűnő város- és tájképekben, pompázatos palotabelsőkben. A nagyszerű fantasy-festő, Boris Vallejo és követői által ihletett űrvárosok, tájképek, járművek tomboló képzelőerőről tanúskodnak.
Mindenre volt gondjuk az alkotóknak, olyan részletgazdag a film látványvilága, hogy szinte látni a szomszéd bolygón lakók szeme bogarában sajátmagunkat, amint a moziszékbe süppedve görcsösen szorongatjuk papírpoharunk. Vagy több alkalommal láttam például lenn, a kb. 10 kilométeres mélységben hömpölygő űrhajó-autó áradatban a Millennium Falcont, ami, ugye, csak a következő részben fog szerepelni. Persze, az, hogy észre tudtam venni, ahhoz az kell, hogy az előtérben ne történjen semmi érdemleges. Mert bizony Lucas mestert vajmi kevéssé érdekli a szereplői jelleme, a történet kicsit érdekfeszítőbb bonyolítgatása, de ezt már tudjuk régóta, nem ezért szeretjük. Elnézzük a néha brazil szappanoperákat alulmúló banális párbeszédeket, amelyek a dramaturgiai csúcspontokon felvinnyogó kacajt váltanak ki leginkább a szándékolt drámai hatás helyett. A minden korban kötelező és szükséges mesét köszönhetjük neki, amelyet lehet okosok közt gőgös értelmiségi felsőbbrendűséggel jól lefitymálni, hogy aztán stikában az utolsó előadásokon tágranyílt szemekkel többször is végigizguljuk és lehet begyűjteni az első elismerő pillantásokat a szomszéd kiscsávótól, akinek el tudod magyarázni, hogy volt az, amikor lefagyasztották a Han Solót, aki annak a Luke Skywalkernek lesz a spannja, aki csak most születik meg.
Fogalmam sincs, milyen lesz majd egyszer végignézni egyben mind a hat részt. Ha jól belegondolok, az első, tehát a tulajdonképpeni negyedik rész végén, a halálcsillag felrobbanása szánalmas gyufalobbanás lesz, mondjuk a most látható rész nyitó csatajelenetének egyetlenegy lézergépágyú-találatához képest, de számít ez? És az is igaz, hogy a harmadik részben úgy meg van magyarázva minden Leiláról, Luke-ról meg a nagy Szuszogóról, mintha nem is gondolta volna Lucas mester, hogy lesznek majd olyanok, akik szeretnének monstre szeánszokat tartani a Star Wars-összesből. Persze, az is igaz, hogy köztudottan Jancsit se, Juliskát se eszi meg egy másik mesében a gonosz farkas, mégis el kell mesélni azt újra és újra és újra... Így van ez jól.
"Tedd, amit tenned kell, ne habozz, ne tanúsíts könyörületet" -így indítja a totális háborút a gonosz Palpatine szenátor a Jedik világa ellen, és bár a háború hátterében elég egyszerű hatalmi vágyak állnak, azért mi, nézők, akik eddig már 5 filmen keresztül álltunk a Jedik oldalán, ezt a fenyegetést meglehetősen komolyan vesszük. És jól is tesszük, hiszen George Lucas láthatóan nagy csattanóval, illetve egy jól átgondolt, és gondosan megszerkesztett filmmel kívánta lezárni az új trilógiát, ami ezúttal nem csupán a nagystílű látványvilágot jelenti. Persze ez a film már alapjaiban szerencsésebb az újkori elődjeinél, tekintve az előre ismert történetét, ami nemcsak izgalmakat, de drámát és érzelmi aktivitásokat is hordoz magában.
Nincs izgibb, mint végignézni "a kiválasztott" Jedi átalakulását, azt a folyamatot, amikor Anakin Skywalker sokáig a jó védelmére fordítja a tehetségét és kivételes Jedi-erejét, hogy aztán egy erős manipuláció és egy mély magánéleti konfliktus átsodorja őt a "sötét oldalra", ahonnan már nincs visszatérés a Jedik közé. Előre tudjuk, hogy ez lesz a történet lényege, mégis képesek vagyunk beleélni magunkat a látottakba, és ebben nagyon sokat segít a jól megírt forgatókönyv, ami nem siettet semmit, hanem hagy időt (és ad magyarázatot) az átalakulásra.
Az új trilógia első két filmje eléggé elrugaszkodott az első trilógiától, és talán ez is volt zavaró bennük, hiszen azok az elemek, amik annyira korszakos élménnyé tették az első trilógiát (úgy mint a Jedi-jellem, a Jediség békés filozófiája, a fantasztikus hangokkal aláfestett űr-harcok, a különböző lények közti barátság, a gyilkos túlerővel szembeni kitartás, a szerelmi és a humorvonal, stb) az első két filmben háttérbe szorultak, vagy egyáltalán nem is jelentek meg. Bár az előző trilógia egy generációval korábban készült, ez nem jelenti azt, hogy az új trilógiának "frissebbnek", "újszerűbbnek", vagy esetleg "pörgősebbnek" kellene lennie. Dehogyis, hiszen itt egy kult-sorozatról van szó, és ezzel már mindent elmondtunk. Az újaknak tudniuk kell olyanokat, mint a '77-es, '80-as, és '83-as filmeknek, sőt, még náluk többet is, ami jobb híján jelentheti a modernebb filmes-komputeres eszközök használatát. Ezzel szemben a Baljós Árnyak és a Klónok Támadása a jól hangzó címeik ellenére is üresebbek lettek a kult-elődjeiknél, mintha kihalt volna belőlük a melegség (a '70-es, '80-as évek naiv otthonossága), a barátság vonala, a jók és a gonoszak folytonos párharca, a Jediség buddhista filozófiája, vagyis minden, amire az egész Star Wars kult-világ alapozódott. Lucas megérezhetett valamit ebből a hiányból, mert a Sith-ek Bosszúja pontosan két filmnyit nyúlik vissza (vagy egyet előre?), és a galaktikus harci jelenetek jól ismert "süvítő" hangjától kezdve, az elegendő hosszan bemutatott Jedi-magánélet képein keresztül elég sok mindent visszakapunk a kult-elemekből.
Az első percek mindenhol döntőek, mint ahogy persze itt is, az új trilógia végső darabjánál is. Lucas és csapata nagyon ügyesen oldotta meg ezt a létező "indulás-nehézséget", mert egy látványos és mégis játékos űrhajós-csatajelenetbe csöppenünk az első percekben, ami egy remek felütésszerű indítás, és ami egyébként könnyedén vezet be minket az új film hangulatába. Obi-Wan és Anakin Skywalker együtt küzdenek, egymást folyton segítve, bátran és lazán. Látjuk, Anakin minden helyzetben csúcsformáját nyújtja, és egyelőre semmilyen jelét nem adja negatív jellemvonásoknak, vagy megnyilvánulásoknak.
cspv.hu
